Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

2012.03.19

 MEGLÁTTALAK 


Tűzbe gyúlt szívem parazsa. 
Lelkem kertjének sóhaja száll. 
Tied e bezárult világ. 

Megláttalak, s elfeledtem mindent, 
mit eddig egyedül éltem át, 
hogy bennem volt a keserű halál. 

Zordon idők szomorú fái közt
ballagott tompa életem. 
Elfogyva béke s értelem. 

De amint mosolyod nézett rám, 
széttörte a lakatot lelkemen, 
s tűzbe gyújtotta szívemet.

Férjemhez

Valld már be, tisztelt férjuram,  
Min nyüglődsz oly bolondul,  
Hisz fogatod csak bajra van,  
Kereke meg se mozdul! 

A befogott hitvány csacsit  
Biztathatod hiába:  
Ganéba süpped el kocsid  
Kerékagyig! De hátha 

A puszta vad, nemes lovát  
fognád be, hogy segéljen  
S rándítsa fogatod tovább?  
Nem holnap: még ma férjem! 

Mikor kocsink sárban ragadt,  
Ez vált be gyorssegélynek;  
Hát verd püffedt szamarad,  
Míg nem néznek hülyének! 

Ó, döfd szivembe fegyvered,  
Hadd érjen itt a vég!  
Én völgybe többé nem megyek:  
Tiéd legyek, tiéd!

ÁLOM 

Lepke szárnyain viszi a szél
messze, mintha vissza sose térne. 
Olyan csendes, olyan lágy
zenével, mintha reszketne, félne.

Tűz lánggal lobogva szállna, 
a végtelen könnyű csillagán. 
S elsuhanna szerte a világban
ha nem fájna szívében a magány. 

Jer te most, te drága lélek, 
álmodj, repülj énvelem. 
Lepkeszárnyon, halk zenével
álmodjon a képzelet. 

NÉZZ AZ ÉGRE 

Álmodnék talán, 
hogy rámköszönt a nyár. 
Forró szerelem
ölel kedvesen. 
Szívzenét zenél, 
hallgatja a szél. 
Sóhaja messze száll, 
lelkében a magány. 

Nézz az égre fel, 
sok csillag útra kel. 
A kis Göncöl szekér, 
mely mihozzánk elér. 
Felülhetünk ma rá. 
Miénk most hét határ. 
Elringat csendesen 
karodban kedvesem.

 

A TENGER

Mint színes porcelán a kirakatban fekve, 
egy izzó tűztömeget tükrözik a teste, 
ahogy a nap fényes sugarát felváltja az este. 

Szélben és viharban, mint egy ijedt gyerek, 
az ég sötétje alatt dermedten megremeg, 
s széttárva karjait, sietve futni kezd. 

És ha rásüt a nap meleg fénye, 
mosolyát tükrözi annak lágy szívébe, 
egy cseppnyi örömet a természet lelkébe. 

Hisz sugárzó ereje, örök és végtelen. 
Bódító illata, az eszményi értelem: 
a Tengeri képzelet! 

Magába fogadva a megfáradt, öreg vizeket, 
s a bágyadt hajóhadat ringatni csendesen…
Míg felkel, és úgy kiáltja el: 
"Min szem nem láthat át ember, 
az a hatalmas, csodálatos tenger." 


IFJÚSÁG

Ó ifjúság, te kedves kisgyerek. 
Időnek multával kötöd be szívemet, 
s öregíted bennem a halandó életet. 

S ha erősebben fognám a kezed, 
tán hamarabb intené búcsút énnekem. 

Mégis! Mondd el, merre szállsz. 
Ó ifjúság, te lángoló fergeteg, 
merre az utad visz
én is mennék veled. 

De állj! Csak legbelül éget a vágy, 
hisz kívülről már közel a halál. 


RÓZSA LENNÉK 

Sárga fényű, 
tompa kavics. 
Ilyennek érzem
önmagam. 
Nincs ereje
lelkemnek, 
s a szívem
is megszakad. 
Lennék bár élénk
piros rózsa, 
vagy kedves kis
lila ibolya. 
Boldogság
lengne körül, 
s a fényem 
nem aludna ki soha.

 

KÍSÉRTÉS


Ne feddjetek meg érte, emberek: 
Kétségek közt megtorpanok, letörve, 
Hős tófenékre bízom testemet, 
S lelkem jövőnknek titkán csüng örökre. 

Ha meg-megálltok majd a tó felett, 
Nem lent a mélyben lelhettek meg engem; 
A mennyel nézzetek farkasszemet 
S füleljetek: nem onnan szól-e lelkem? 

Sokáig néztem, hogy hab habra hull 
A zöld vizen, mormolva és igézve, 
S kisértett ellenállhatatlanul 
Tündérleányok bűvölő zenéje. 

A tó susogta halkan, a habok 
Szavával: "Jöjj, pihenj meg zöld ölemben! 
A megfáradt test jó ágyat kap ott, 
S lelked csapong majd féktelen, kötetlen!" 

 Úgy tetszett, még a nap is hízeleg: 
"Ha mélybe szállsz félelmek súlya nélkül, 
Zöld habsírodra arany fényt vetek, 
S lelked vakító lángom kapja ékül!" 

De a kisértő perc elszállt felettem, 
S mint gyáva eb, megint vackomra mentem.

 

 

Ó BÁR KIRÁLYT ADHATNÉK NÉKTEK...

    Ó, Magyarország, szép világ!   
    Tudom én, élsz gyötro láncon.   
    Úgy levenném én rabigád,   
    Kezem, lásd, nyújtani vágyom.   
    Haza, s szabadság: sok dalia   
    Ezekért ért oly bús véget.   
    Kötelékünk bár fonódna ma,   
    Királyt adhatnék néktek!   
    Magyar hadd lenne, hadd e-honbeli  
    hős   
    Vas a karja, tiszta a híre,   
    Derék értelmu férfi, erős,   
    S csak a földért verne a szíve.   
    Alkotna szabad magyar hazát,   
    Örökre - legyőzve az átkot!   
    Itt osztaná örömét-bánatát,   
    Így lenne hű királytok! 

LIBERTY  


Hajót építek - de szépet!  
Szebbet nem láttok, míg éltek,  
Sehol a nagy tengeren; 

"Szabadság" leng árbocáról,  
S ily szót hord az orr, a bátor;  
Szabadság száguld velem. 

Aranybetus szó : "Szabadság"!  
Büszkén verdes, vad vihart áld,  
Száll a karcsú árbocon; 

Orrcimpáim megremegnek,   
Hullámok ily szót, rebegnek:  
Szabadság! Nem álmodom. 

Gond leszek sok távírásznak :  
Ünnepre hiába várhat  
Az udvar-börtön, az unt! 

Tiszta vízben, zavarosban,  
Sirály jó zsákmányra bukkan;  
Hurrá! Szívből vágtatunk !  
   
S csak úgy az ujjam hegyéről  
Küldök néktek, kedvtelésből,  
Drágák, kik gyötörtetek, 

Könnyű csókot-áldva lengjen,  
S legjobb, ha feledtek engem;  
Várnak szabad tengerek! 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.